A bristoli télről

Beköltöztünk az albérletbe, péntek reggel másfél órás gyaloglással értünk el a Bristol Backpackerstől a Gloucester Roadra, felcuccolva elég gyilkos volt, a hidegben is teljesen leizzadtunk. 

A beköltözés meglehetősen érdekesen zajlott, ugyanis január 27-e volt, és az egyik szobában még Georgy-nak - egy fekete angol srácnak - még ki volt fizetve hónap végéig az albérlete. Éppen ezért először csak én költöztem be, Dávidnak pedig egy ideiglenes ágyat hozott a landlord, aminek a felállítása sem éppen egyszerű. Az első este nem volt még takarónk, egy lepedőt húztam bele a takaróhuzatba, és az lett a takaróm. Hát ezzel rendkívül mocskosul hideg volt egész éjjel, még hosszúnadrágban, pulcsiban és csukjában is majdnem megfagytam.

Akármilyen angol fórumot olvasgatsz, vagy angolok 9gag posztjait nézed, vagy angol író könyvét olvasod, azt látod/hallod, hogy az angolok rendkívül gyűlölik a telet. Otthonról azt gondoltam, hogy "Ti meg aztán mit panaszkodtok, nálatok óceáni éghajlat van, nincs is annyira hideg, mint itt Magyarországon." Hát ez a gondolatmenet több helyen is elvérzik. Egyrészt, én nem tudom, hogy a földrajztanárok mit magyaráztak az óceáni éghajlatról - akármennyire is logikusnak tűnik, hogy a víz fajhője 4200 [J/kgK], úgyhogy nem hűl le és nem melegszik fel annyira a szárazföld - itt bizony veszettül hideg van. Oké, lehet, hogy amikor Magyarországon -10°C van, akkor itt csak -5°C, de az még mindig büdös hideg. A másik probléma a dologgal, hogy az angolok nem tudják, hogy mi az a fűtés.

A radiátorok időre vannak állítva, azaz csak reggel fűtenek 2 órát, meg este 2 órát. Az emberek télen pulcsiban és hosszúnadrágban, két zokniban üldögélnek otthon, és magukra terítik a takarót. Mondhatjuk, hogy valamit valamiért, így spórolnak, de azért ez szerintem túlzás. Ugyanakkor miközben megyek az utcán nagykabátban, kesztyűben, bakancsban meg sapkában, időnként szembejön egy miniszoknyás, harisnyás, balettcipős lány, akin semmi nyoma nem látszik annak, hogy ő most éppen fázna. Ilyenkor az egyetlen logikusnak tűnő dolgot csinálom: kérdőjelekkel a fejem felett továbbsétálok és remegek a hidegben.

Az albérletben a szobámban egyébként egyáltalán nem működik a fűtés, emiatt is fáztam az első éjszaka, nem csak a vékony takaró miatt:) Most Dávid szobájában alszunk mindketten, áthoztuk az ágyamat ide, amíg a British Gas ki nem jön, és el nem hárítja a fűtésproblémát. Egyébként elég levegős a rendszer, esténként egy ilyen speciális kulccsal meg kell nyitni a csőrendszert, és várni kell, amíg a beáramló víz ki nem szorítja az összes levegőt a radiátorból, és onnantól fűt a teljes radiátor, addig csak az alja meleg.

De hát nem győzöm magam ismételni, ebben az a legdurvább, hogy az angolok szó nélkül tűrik a 14.5 fokos szobahőmérsékletet, van, aki fel sem tekeri a radiátort. Elképzelésem nincs, hogy hogy bírják ki...

Ami az esőt illeti... Amikor ideértünk, folyton esett az eső, néha csöpögött, néha szakadt, de stabilan esett :D Utána volt egy-két klasszikus angol nap, amikor a verőfény/napsütés és a borult égbolt/szakadó eső 5-10 percenként váltakoztak, de aztán inkább beállt a büdöshideg, és még hó is esett már párszor. De néha kisüt a nap egy órára egyébként, és akkor teljesen olyan, mintha tavasz lenne...

Albérletnézegetés Bristolban

Már a megkérkezés estéjén, miután lepakoltuk a cuccainkat a diákszállón, s miután édesanyámat és édesapámat megnyugtattam, hogy nem haltam meg a repülőn, és nem vitt el a rézf*szú bagoly Bristol utcáin sem, el is indultunk megnézni az első albérletet. Mint azt korábban is említettem, ez ebben a városban nem ilyen egyszerű. Ha azt mondom, hogy 10x tévedtünk el, mire a Gloucester Road-ra értünk (funfact: ezt nem glócseszter han glószszter ródnak kell ejteni:D), akkor szerintem keveset mondok. Elindultunk az utcán felfelé, tele volt üzletekkel, és ugyan rengeteget mentünk, még mindig központi környéken éreztük magunkat, mert a Gloucester Road tényleg tele van, szinte sehol nem nyílnak sima lakóházak az utcára, mindenhol boltok és kirakatok vannak. Hosszasan sétáltunk már ezen az utcán, mikor észrevettük, hogy még csak a 154-es számnál vagyunk, és a 462-eshez kell mennünk. Ez először megrémített, de aztán hamar észrevettük, hogy itt a házaknak egy kb. 3 méteres felülete nyílik az utcára, és inkább befelé hosszúak az üzletek, tehát a sorszám 3-4 méterenként nőtt kettővel. Így további 15-20 perc gyaloglás után el is értük a 462-es számot. A landlord fogadott, Sagar Midha - vagy ahogy később kiderült Dr Sagar midha, a másik bristoli egyetemnek, a University of West Englandnek a professzora - egy idősödő indiai férfi nyitott ajtót. Körbevezetett a házban, és megmutatta a szobákat, amik nagyon takarosak, és tényleg élhetőek voltak. Kicsit elhomályosította a képet, hogy akkor úgy éreztük, hogy ez nagyon nagyon messze van a központtól, valamint az is probléma volt, hogy az egyik szobában még bent lakott Georgy, egy fekete srác, aki csak a hónap végén szándékozott kiköltözni. Éppen ezért azt a választ adtuk, hogy még meggondoljuk, holnap jelezzük, hogy mi a helyzet. Közben persze mindkettőnknek volt backup (tartalék) albérlete, hogy ha ez valami ritka gány lenne, akkor is legyen hol laknunk, és hát mi tagadás, furdalt bennünket a kíváncsiság, hogy vajon milyenek lehetnek azok, nem akartuk elszalasztani a lehetőségét annak, hogy találunk egy nagyszerű albit, annak ellenére, hogy akkor külön laktunk volna.

Másnap délelőtt és kora délután egyetemi dolgokkal voltunk elfoglalva (következő bejegyzés),  este hétre pedig Erasmus Welcome Party volt meghirdetve, és hát nekünk még nem kevés elintéznivalónk volt addig, úgyhogy fel is hívtam a másik albérlet landlordját, aki egy angol fiatalember volt. A telefonban nagyon kedves és segítőkész volt, szívesebben lennék neki az albérlője, gondoltam magamban. Hát nem is tudtam még ekkor, hogy mire vállalkozom, Frodo útja Mordorba délutáni séta volt ahhoz képest, amit nekem meg kellett tennem, hogy eljussak az albérlethez.

Miután elindultam a bing maps iránymutatása alapján, először büszke voltam magamra, hogy milyen jól haladok, és nem tévedtem el egyáltalán. Igaz is volt ez mindaddig, amíg el nem értem egy körforgalomig, ahol azt írták, hogy a második kijáratnál kell kilépni. Itt én természetesnek vettem, hogy balra mennek az autók a körforgalomban, akkor nyilvánvalóan balról a másodiknál kell elhagyni a körforgalmat. NOT. Természetesen jobbról a második volt az, ezt már nagyon sokára vettem észre az addigra szakadó esőben. Mikor végre megtaláltam a jó irányt, nagyon boldog voltam, hogy na, most már 30 perce jövök, 47 percet írt az internet, akkor max egy fél órán belül oda kell érnem... Hát nagyot tévedtem. A körforgalom után egy jó fél óra gyaloglás után be kellett kanyarodni egy úton, ami rövidesen egy hosszú alagúton vezetett át, amiben NEM VOLT JÁRDA. Na, mondom, itt aztán király lehet sétálni haza a sötétben éjjel egy-egy buli után…

Eztán ráérkeztem egy nagyon hosszú utcára, aminek nevet kellett volna váltania egy idő után. Mikor már vagy egy kilométert gyalogoltam rajta a folyó mentén, és elfogytak a járókelők, akiket meg lehetett kérdezni, hogy merre kell menni, egy kisboltban igazítottak útba, de az öreg bácsi kétségbeesetten nézett, hogy hát az a cím, amit én mondok, az nagyon messze van, és hogy én ne menjek el most arra ebben a szakadó esőben (meg aztán be is sötétedett közben). Hát tovább indultam, és hamarosan elfogytak a lakóházak is, és autószalonok meg raktárépületek mellett haladtam el, amik tökéletesen az ellenkező érzést keltették bennem, mint a Gloucester road, a belvárosi hangulat helyett az abszolút világvége külváros érzést keltette.

Ekkor jött szembe egy 40 körüli hölgy, akitől ismét útbaigazítást kértem, mert nem tudtam elképzelni, hogy utca olyan hosszú lehet, mint amilyen a Feeder Road volt, és hogy már biztosan túlmentem. A hölgy elmondta, hogy ez a Feeder Road, amikor azonban arról kérdeztem, hogy nem tudja-e esetleg, hogy a Newbridge Road merre lehet, akkor először az agya egy ilyen stack overflow-val leállt, majd szegényke sírni kezdett. Kérdeztem, hogy mi a baj, erre elmesélte, hogy szegény férje két hónapja halt meg, és hogy ő biztosan tudná, hogy hol van a Newbridge Road… Hallgattam szegényt vagy 5 percig ott a szakadó esőben…

Mikor tovább indultam, már tudtam, hogy ezt az albérlet egész biztosan nem fogom kivenni, mert iszonyat messze van, és elég veszélyes is az út, no meg unalmas is. Innen még egy jó 20 perc gyaloglás után elértem az Arlington Roadot, ami valami nevetségesen meredek volt, nem is gondoltam, hogy sima lakóházak között futó út ilyen meredek is lehet. Itt jegyezném meg, hogy én hozzá vagyok szokva a dombokra épült városokhoz, hiszen Veszprém is és Budapest is elég dimbes-dombos. Na de azok össze sem mérhetők Bristollal! Mérnöki hasonlattal élve olyan az egész város, mintha egy nagyfrekvenciás sinus függvényen mennék le-fel-le-fel (ki vette észre, hogy a sinus függvény 0-ban 0, ezért a "fel"-lel kellett volna kezdeni, nem a "le"-vel?:D).

Az Arlington Road tetején ott is volt a házikó, ami hasonlóan nézett ki, mint az előző ház, amit megnéztünk (itt jegyezném meg, hogy Bristolban szinte az összes ház ugyanolyan. Nem viccelek: ugyanolyan.) Belülről kicsit más kialakítású volt, lett volna egy kis nappali is, a szoba viszont kisebb volt, az ágy iszonyat gyenge konstrukciónak tűnt, és az internet nem volt felvezetve az emeletre. Emellett a rezsi havi 70 font lett volna, amivel együtt a teljes költség 350 font fölé ment volna, ami már elég kemény, főleg egy olyan helytől, ami vagy 75 percre van az egyetemtől... Elfogadtam hát a felkínált teát, majd sietve elindultam hazafelé, és még útközben felhívtam a másik albérlet landlordját, hogy visszük a szobákat. Nem volt kedvem tovább nézelődni, és mászkálni, két és fél óra gyaloglás a szakadó bristoli esőben eléggé elvette a kedvemet a további keresgéléstől:) 

Megérkezés Bristolba

A repülőútról sok mindent nem tudok mondani, kis Boeing 737-800-as fapadossal repültünk, még a stewardess kislányok is elég fapadosak voltak. Legalább a pilóta nagyszerű ízes angolt

beszélt, és teljesen problémamentes sima volt az út is. Bristolba megérkezve már esett az eső, mintha csak azt akarták volna az angolok, hogy méltó legyen a fogadtatás. A busz a reptérről szemtelenül drágán, 6 fontért vitt be a városközpontba, de legalább már a buszon összetalálkoztunk egy aranyos kis szlovák lánykával, aki szint a University of Bristolra jött Erasmusos diákként.

Közben már rá-rá kellett csodálkoznom dolgokra a buszút során, a megszokhatatlan bal oldalon vezetés mellett azonnal feltűntek a reklámtáblák, amiken hihetetlen nevetséges reklámszövegek voltak időnként, mintha csak önmaguk paródiái akartak volna lenni (gondolok itt ilyenekre, hogy "First: wonderful journeys start here" vagy "Sainsbury's: serving Britain", tényleg nevetségesek voltak :D)

Mikor gyalogszerre váltottunk, az tűnt fel először (illetve másodszor, mert először az tűnt fel, hogy el van törve a bőröndöm kereke...), hogy itt Bristolban az angolok abszolúte nem törődnek a jelzőlámpákkal. Értem ezalatt azt, hogy nem várják meg a zöldet soha, csak azt, hogy már ne jöjjön autó. Mi több, szinte bárhol elkezdenek átmenni a forgalmasabb utakon is, és az autósok általában el is engedik őket, nem dudálnak a gyalogosokra, teljesen nyugisan lelassítanak, és megvárják, amíg elmennek az emberek. Ha jobban belegondolok, még nem is hallottam itt autót dudálni... A következő dolog, ami nagyon hamar szemet szúrt, hogy az utcák nevei elég ködösen vannak kiírva. A tájékozódás nagyon könnyű azoknak, akik tudják, hogy a nagyobb landmarkok, kórházak, stb. hol vannak, de akik az utcanevek alapján akarnak tájékozódni, azoknak nehéz dolguk van. Rengetegszer van olyan, hogy az utca neve minden ok nélkül átváltozik (pl. A Dighton Street hirtelen inkább B4053 lesz, majd egy idő után már inkább a Jamaica street nevet viseli). Az emberek áltagban jobban ismerik szerencsére az utcák nevét, mint Magyarországon, általában sikerült útbaigazítaniuk minket. Szükség is volt rá, mert a buszpályaudvar és a diákszálló között vagy háromszor eltévedtünk, pedig a távolság kb. 500 méter volt.


A Bristol Backpackers névre hallgató diákszálló meglehetősen drága volt, egy kétszemélyes szoba 38 font volt egy éjszakára, ami a váltási áron kb. 13500 forint volt (mondanom sem kell, azóta lement vagy 16 forintot a font árfolyama...). Most egy felsorolás következik, hogy mi volt a szobában: egy emeletes ágy. Ennyi :D Viszont volt a földszinten egy DVD szoba, ahol volt egy 107 centis TV, egy DVD lejátszó, meg sokszáz DVD. Volt egy TV szoba, ahol tv adás ment egy kis TV-n. Volt egy WIFI szoba, ahol ingyenesen lehetett internetezni, és asztalok, székek, meg fotelok voltak, amiken lehetett csapatni. Volt egy közös konyha ingyen kávéval, teával, meg közös hűtőkkel, sütővel, stb. Két éjszakát töltöttünk itt, 25-e és 26-a éjjelt. Érdekes volt itt aludni, nagyon hangosan lehetett hallani éjjel a sirályokat.

Utazás Bristolba

Néhányan kérdeztétek, hogy fogok-e blogot írni, amíg Bristolban leszek. Akkor azt mondtam, hogy dehogy fogok, nekem többé nincs kedvem blogozni. Well, az igazság az, hogy I LIED!

Úgy döntöttem, hogy mégis írok - egyrészt azoknak, akiket érdekel, másrészt magamnak, hogy később visszaolvasva majd siránkozhassak a tolószékemben, hogy "Bezzeg az én időmben..."

Hol is kezdjem... 25-én indultam Bristolba, de már ez sem volt éppen egyszerű. Az utolsó nap estéjén, január 24-én 18:30 körül érkeztem meg busszal Budapestre, elég ideges voltam, mert indulás előtt láttam, hogy az első busz reggel 8-kor indult csak Győrbe - ahonnan Dávidékkal (a másik srác, aki jött velem Bristolba) kocsival tovább. Emiatt a koli előtt megálló busz helyett a Délibe kellett kimennem egy reggel 6:52-es vonatra.

Rengeteg elintéznivalóm volt még, meg kellett vennem az átalakítót a konnektorhoz, váltanom kellett pénzt, ki kellett költöznöm a Kármánból "hivatalosan", valahogy helyet kellett találnom a koliszobában lévő dolgaimnak, amiket már nem tudtam hazavinni, vissza kellett vinnem egy könyvet a BME könyvtárába és ki kellett nyomtatnom egy pár dokumentumot, köztük a Boarding Pass-t a repülőgépre. Mindezt megfűszereztem azzal, hogy megbeszéltem egy sörözéssel egybekötött társasozást a szerepjátékos komákkal, és a szobába felérve szobatársam, Bálint is szólt, hogy egy hurkázással egybekötött sörözést beszéltünk meg az estére.

Hát igen, a nálam teljesen jellemző fejvesztett ide-oda rohangászás és iszonyatos pörgés beindult, kb. 9-től éjfélig még lejátszottunk egy Game of Thrones társast, amit a Starkokkal meg is nyertem:D Eztán elindultam a koliba, de lefekvés után eszembe jutott, hogy elfelejtettem nyomtatni, úgyhogy volt még egy utam a KÁTÉ irodába. 1 óra után kerültem ágyba, ami azért volt kellemetlen, mert 5-kor keltem, hogy elérjem a vonatot a Déliben.

Fel is keltem ötkor, 3 és fél óra alvás után, mondanom sem kell, nem volt túl kellemes. Hamar elindultam a délibe, rohantam a villamosra, oda is értem a Délibe 6:40-re. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a néni szólt, hogy az a vonat biza' nem innen megy, hanem a Keletiből, de még elérhetem Kelenföldön. Fel is ugrottam egy Martonvásári vonatra, rohanva persze a bőröndökkel, majd éppen percre pontosan elértem a győri vonatot. Győrben vettem 4 narancsot, hogy egyek is valamit, de szerencsére ott felejtettem őket a wc-ben.

Győrtől Pozsonyig teljesen sima volt az út, jól ki volt táblázva a város, de azt azért meg kell hagyni, hogy Pozsony egy undorító betondzsungel. A reptér sem egy nagy szám, nagyon szépen néz ki, elég modern kívülről és belülről is, viszont elég pici. Odaérve még összefutottam Lucsikkal, aki szintén aznap utazott Pozsonyból Edinborough-ba. Ha eddig nem említettem volna, azért Pozsonyból repültem, mert ott van Ryanair, és indítanak közvetlen járatokat a Bristol International Airportra.

Nem csak Lucsikkal futottam azonban össze, hanem egy teljesen elképzelhetetlen meglepetésvendéggel. Mikor nyáron Horvátországban voltunk az Outlook fesztiválon, ott találkoztunk egy magyar sráccal, aki stoppal jött le, és belógott a kempingbe. Ott dumáltunk kb 1 órát, azóta sose hallottam róla, még a nevét sem tudtam igazából. Erre miközben várunk, hogy becsekkolhassunk, meglátom a srácot. Odamegyek hozzá, kérdezem "Te nem voltál véletlen nyáron Horvátországban?" erre a válasz: "De igen, már oda is akartam menni hozzád az előbb, csak nem voltam benne biztos, hogy te vagy az." Hát komolyan mondom, szétfleseltem magam. Mekkora esélye van annak, hogy egy ember, akivel full véletlen összefutottál egy idegen országban egy rétegzenét játszó fesztiválon, az az ember a fesztivál után fél évvel ugyanúgy utazik Angliába, azon belül ugyanúgy Bristolba megy, ugyanúgy Pozsonyból repül és nem Budapestről, és ráadásul ugyanazon a napon, ugyanazon a járaton. Egyszerűen hihetetlen volt, de tényleg...